Kellenek-e őserdők és ERDŐrezervátumok?

Somogyi Zoltán: Kellenek-e őserdők és erdőrezervátumok? In: Somogyi Zoltán: Erdő nélkül? L’Harmattan Könyvkiadó, Budapest, 2001., 227-229. old.

(...) Fát termeszteni és kitermelni viszonylag egyszerű; az erdőt úgy kezelni, hogy a különböző emberi igények az erdő életével, önfenntartó- és regenerálódó képességével összhangban legyenek, bonyolult dolog, hiszen maga az erdő a világegyetem legbonyolultabb rendszerei közé tartozik, amelyhez az emberi társadalom nem kevésbé bonyolultabb rendszerei kapcsolódnak. Nem is várható el, hogy hibák, hiányosságok, tévedések nélkül történjen a kezelés.

Csökkenthetők a hibák és hiányosságok, ha többet tudunk meg az erdőkről. Nem állítható, hogy az erdők kutatása, az erdőgazdálkodás eddigi gyakorlati tapasztalatai során nem gyűlt össze már eddig is rengeteg ismeret. Ezek azonban – úgy tűnik – nem elegendőek a természetközeli erdőgazdálkodás megvalósításához. Mindenekelőtt azért nem, mert nagyon sok mindent nem ismerünk magáról az erdőről, annak egészéről, a természetes erdőről. Eddigi ismereteink legnagyobb része fafajokkal, többé-kevésbé mesterséges faállományokkal kapcsolatos, de keveset tudunk a természetes, nem háborgatott erdő szerkezetéről és működéséről. Ezekről az erdőkről újat sok esetben csak az őserdők tanulmányozásával lehetne megtudni.

Azokban az országokban, ahol vannak őserdők, még el lehet kezdeni – illetve folytatni – az őserdőknek ezt a tanulmányozását. Azokban az országokban viszont, ahol kiirtották az összes természetes erdőt, egyelőre erre nagyon kevés lehetőség van. Az ilyen országok többségében is van ugyanakkor még néhány olyan erdőfolt, amelyek – ha nem is teljesen háborítatlanok – feltehetően viszonylag könnyen visszaalakulnak természetes erdőkké. (…) Ezekben az erdőkben tanulságos megfigyelni, hogy hogyan történik az őserdővé való visszaalakulás, és hogy milyen szerkezetű és működésű erdők jönnek létre.

Mind a természetes erdők tanulmányozása, mind az említett értékek létrejötte azonban csak akkor képzelhető el, ha garantáljuk azt, hogy ezekben az erdőkben semmilyen közvetlen emberi beavatkozás nem történik. Ehhez ezeket a területeket ki kell vonni az emberi használat alól (tehát nem engedélyezzük sem a fatermesztést, sem a sportot, sem a turisztikát, stb.). Ezeket a védett területeket – erdőrezervátumokat – Európa sok országában már létrehozták, illetve hozzák létre (Bücking et al. 2000). Az erdőkkel szemben támasztott összes társadalmi igénynek egyébként is része az, hogy legyenek ilyen erdők is. A hazánkban létesített erdőrezervátumok magterületének – az emberi tevékenység alól elvben véglegesen kivont részének – a nagysága egyébként nem jelentős, alig 3200 ha.

A tanulmányozás lehet öncélú vagy inkább: alapkutatási célú, tehát, hogy a körülöttünk lévő rendkívül izgalmas világról minél több érdekes dolgot megtudjunk. Helyesebb azonban, ha arra gondolunk, hogy az erdőrezervátumokban folyó erdőkutatások végső soron ahhoz járulhatnak hozzá, hogy a – túlnyomó többségben levő és valamilyen használat alatt álló – többi erdő kezelését az eddigieknél természetesebb módon, bennük kevesebb kárt okozva, racionálisabban és a társadalmi igényeket jobban kielégítve végezhessük.

E végső célhoz nemcsak a természetes erdei folyamatok passzív megfigyelésével juthatunk el. Az új ismeretek alapján kigondolt új módszereket a gyakorlatba történő bevezetés előtt célszerű kipróbálni. Ennek a kipróbálásnak, más szóval kísérletezésnek is megfelelő helyszínnel szolgálnak az erdőrezervátumok. Egy-egy rezervátumon belül ugyanis kétféle erdőrészt különítenek el: a belső, magterületnek nevezett, minden közvetlen emberi behatástól mentesített zónát, valamint az azon kívüli úgynevezett védőzónát, ahol az erdőgazdálkodás nem tiltott, sőt – az eddigiekhez képest kíméletesebben – a természetközelibb állapotok elérését célul kitűző gazdálkodást kell folytatni. (Itt tehát lehet, sőt adott esetben kell is fát termelni.) E gazdálkodás során lehet, sőt kell aztán kipróbálni mindazokat az elveket és elgondolásokat, amelyeket sikeresség esetén, hosszú távon az erdőgazdálkodás fejlesztése érdekében mindennapi gyakorlattá kell tenni.

Hangsúlyozzuk, hogy a visszatermészetesedés során újból megjelenő fajok, génállományok, erdőstruktúrák és folyamatok nemcsak tudományos, hanem természetvédelmi, esztétikai és más szempontból is értéket képviselnek. Ez utóbbiak egyike azzal kapcsolatos, hogy az őserdők évmilliók által „tesztelten” működő rendszerek, amelyek pontosan annyi alkatrészt tartalmaznak, amennyi a hosszú távú biztonságos működéshez szükséges. Ahhoz, hogy az erdő mindazokat a funkciókat, amelyeket a II. fejezetben részleteztünk, hosszú távon maradéktalanul el tudja látni, szükséges, hogy rendelkezzék minden ilyen alkatrésszel.

Egy-egy, az emberi társadalom számára fontos funkció ellátására az őserdő persze nem optimális, de nem is az a kívánalom, hogy mindenhol őserdők legyenek. Kellenek gazdasági erdők, sőt faültetvények is; valójában a legkülönfélébb erdőformák sokféleségére van szükség. Az őserdők (nálunk inkább erdőrezervátumok) esetében viszont kívánatos azok megfelelő térbeli hálózatban való olyan mennyisége, amely már elegendő ahhoz, hogy ezek az erdők emberi beavatkozás nélkül, sőt, a hosszú távon mindenképpen óhatatlanul előforduló, különböző, az erdő kihasználására irányuló emberi tevékenységek, valamint a változó környezeti viszonyok ellenére is fenn tudjanak maradni. Ezek az erdők őrzői mindazoknak az erdőalkatrészeknek, amelyekre más erdőkben szükségünk lehet.