Az erdőrezervátum fogalmának értelmezése a COST E4-es akció szerint Standovár Tibor: Európai együttműködés az erdőrezervátum-kutatásban: COST E4. In: Horváth Ferenc & Borhidi Attila (szerk.): A hazai erdőrezervátum-kutatás célja, stratégiája és módszerei, 2002, TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest, 18-19. old, 21-23. old. ... Egy európai erdőrezervátum-hálózat létrehozásának igénye – hivatalos formába is öltve –1992-ben fogalmazódott meg a Wageningenben tartott “European Forest Reserves Workshop” című konferencia záródokumentumában (Broekmeyer et al. 1993). Ez a törekvés nyert szervezett formát a (több sikertelen próbálkozás után) végül 1995. november 8-án megindult COST E4-es akcióban. Az első 5 aláíró országhoz (Belgium, Dánia, Finnország, Hollandia, Magyarország) további 14 ország (Görögország, Spanyolország, Ausztria, Franciaország, Írország, Németország, Norvégia, Olaszország, Portugália, Svédország, Szlovénia, Egyesült Királyság, Izland és Szlovákia) csatlakozott, így a COST E4-es akciónak 19 tagország volt a részvevője. Sajnálatos, hogy olyan nagy tapasztalattal rendelkező országok, mint Csehország és Svájc nem csatlakoztak, csak megfigyelőként vettek részt egy-két ülésen. Az akció eredetileg 1998. november 7-éig tartott volna, de a részvevők kérését elfogadva a COST illetékes szervezete egy évvel – 1999. november 7-éig – meghosszabbította az akció futamidejét. Az akció főbb célkitűzései a következők voltak: 1) Közösen elfogadható definíciók kialakítása az erdőrezervátumokra és egyéb védett erdőkre, beleértve a kezelési stratégiák elveit is. 2) A létező erdőrezervátumokról és az eddigi kutatásokról egy részletes értékelő felmérés elkészítése. 3) Az erdőrezervátumok dinamikájára és szerkezetére vonatkozó eddig publikált kutatási eredmények (valamilyen annotált bibliográfia formájában való) összegyűjtése. 4) A hosszú távú faállományszerkezet-vizsgálatok létező módszereinek összegyűjtése, összehasonlítása és lehetőség szerinti harmonizálása. 5) Egységes, állandó mintavételi helyeken alapuló mintavételi protokoll kialakításának elősegítése. 6) Közös adatbázis létrehozása az információk tárolására. ... Az első komolyabb vitákat kiváltó kérdés rögtön az erdőrezervátum fogalmának meghatározása volt. E tekintetben az országok közötti különbségek markánsan megjelentek. Abban minden ország helyzete egyforma, hogy az erdőrezervátumok történetileg kifejezetten természetvédelmi célú erdős területek voltak. Az is jellemző, hogy leginkább a gazdaságilag nehezen hasznosítható, szélsőséges viszonyok (meredekség, magashegység, sarkkör közelsége) jellemezte területeken voltak nagy rezervátumok. Újabb törekvés, hogy minden ország igyekszik lehetőleg az összes fontos erdőtípusát képviselő rezervátumhálózatot kiépíteni. Még későbbi fejleményként jelentkezett a spontán, természetes folyamatok kutatásának igénye. Az álláspontok a kutatásra való alkalmasság kérdéseiben ütköztek. “Mennyire kell őserdőszerűnek lennie egy erdőrezervátumnak?” Erre értelemszerűen mást válaszol egy holland és egy szlovák. Abban azért hamar konszenzusra lehetett jutni, hogy nem kritérium – de, persze, előnyös –, ha minél régebb óta zavartalan erdő a rezervátumkutatás objektuma. Sokkal nagyobb vitákat váltott ki az, hogy: “Mekkora legyen minimálisan egy erdőrezervátum?” A minimális méretet illetően számszerűsített küszöbérték nem fogalmazódott meg, de egyetértés alakult ki abban, hogy bizonyos jelenségek (pl. fejlődési fázisok természetes mozaikossága) csak kellően nagy és lehetőleg nem izolált helyzetű rezervátumokban vizsgálhatók. A “Milyen beavatkozások lehetségesek egy rezervátumban?” kérdés váltotta ki a leghevesebb vitákat. Nehéz volt (ha egyáltalán sikerült) meggyőzni a mediterrán országok képviselőit arról, hogy birkák vagy kecskék legeltetése nem folytatható egy rezervátumban. Abban is különböztek az álláspontok, hogy mi a teendő tűz vagy nem kívánatos fajok (pl. rovarkártevők, idegenhonos invazív fák) elszaporodása esetén. A többség amellett foglalt állást, hogy a természetes bolygatások az erdő természetes fejlődésének fontos mozgatói, így érvényesülésüket nem szabad korlátozni. Persze, egész másképp fest ez egy több száz hektáros rezervátumban, mint egy lakott területhez közeli, 10 hektárnál kisebben. Arról nem született általános ajánlás, hogy be kell-e keríteni a rezervátumokat. Az elvi állásfoglalás az, hogy nem kell, hiszen a nagyvad is része az erdőnek. Viszont praktikus szempontokból a gyakorlat több helyen az, hogy kerítés híján nem tudják tanulmányozni a természetes felújulás dinamikáját. Javaslatként annyi azért megfogalmazható, hogy ahol alkalmazák a mintaterület elkerítését, ott érdemes gondosan kiválasztott, nem elkerített kontrollt is vizsgálni. Végül is konszenzus alakult ki abban, hogy a COST-akción belül erdőrezervátumon olyan erdőterületeket értünk, amelyeket a közvetlen emberi beavatkozásoktól mentesítettek, és fő céljuk az erdők spontán fejlődésének megismerését célzó hosszú távú kutatások végzése. Látható, hogy ez a definíció a hazai erdőrezervátumok magterületére alkalmazható. Sok országban előírás, hogy a rezervátum körül legyen 2-3 fahossznyi szélességű védőzóna. Az erdőrezervátum-kutatás fő céljait illetően elég nagy egyetértés volt tapasztalható. Az 5. fejezetben megfogalmazott fő célok minden ország kutatói számára elfogadhatók, korábbi elképzeléseiknek és gyakorlatuknak megfelelnek. Hangsúlybeli különbségek, persze, vannak. Akadnak, akik szinte kizárólag az erdészeti alkalmazásokat megalapozó kutatás színterét látják a rezervátumban, és vannak, akik elsősorban élőhely- és biodiverzitás-védelmi szempontokat hangsúlyoznak. Könnyen belátható, hogy ez nem jelent problémát, hiszen akár az erdők természetes fejlődésének a megismerése a kimondott fő cél, akár bizonyos élőlénycsoportok védelme, a spontán folyamatok által létrehozott szerkezeteket és hatásaikat mindenképpen meg kell ismerni. Ahol az erdőrezervátum-kutatásnak fontos távlati célja az eredményeknek az erdőgazdálkodásban való alkalmazása, ott megjelenik az akár a védőzónában, akár más gazdálkodás alatt álló erdőben végzendő erdőművelési kísérletek igénye. |